Metro
Felszálltam, gondoltam leülök.
Megláttam, horkantva megütött
A bolond nő és az
Elképzelt barátja,
Vagy ezek látványa,
Mert nincs olyan szép lárva,
Miől az őrültség
Ki ne kandikálna.
Két méteres izzó lég
Jelölte a területét
Körülötte, benne állva
Elröhigcsélt jól magába
A beteg, fakó látomás.
Intene, de végállomás.
("Íme a metró,
Meg az aluljáró!")
Budapest, viszlát!
Ez most az én napom?
Úgy tervezem, elkapom,
Megragadom és vonszolom
Magam után, nyomott nyomon
Haladva elhurcolkodom.
Pest határa
A Báj barátja;
Meglengő kabátja
Lustán kap utánam.
Sajnálom, de én most
Lelépek, de egyél sok
Letépett, emberi
Szemérmet.
Budapest, viszlát Budapest, szia, vagy szeva!
Áldozat a dalért
Törtet, lépen átgázolva,
Az egyik láb a másikba
Akadozva lelassítja,
pedig ő most masírozna.
Egy mozdulat, dallamot vált.
Még egy, és már meg is talált
Egy neki kedvezőbbet.
"Lemez öreg. Legyezőnek
Talán éppen megfelelne..."
Gondolta elmenetelve
Gondolati, szürke pusztán.
"Itt egy kar. Háború volt tán?"
Lehet, de pontosan azért,
Mert bevállalta a dalér.
danuck
